Sors: végzet vagy szabad akarat? I.

Emberi lényként való születésünknek határozott célja van. Mint ahogy a magban benne rejlik a fa lehetősége, úgy az ember is magában hordozza az isteni lényeget, melyet egy napon majd teljes egészében ki kell nyilvánítania.

Egyéniségünket nem olthatja ki a halál. Ha így lenne, minden törekvésünk, küzdelmünk és erőfeszítésünk hiábavaló és teljes mértékben céltalan lenne. Ha a halál mindennek a végét jelentené, az élet puszta szerencsejáték lenne, melyben a sors merné ki a boldogságot és a boldogtalanságot. Az ilyen vaktában történő elosztás értelmetlen és igazságtalan lenne. Ha a halál mindent lerombol, a fejlődés nem lehetséges. A modern nyugati világ pszichológiája a fejlődés nagyon magas fokára jutott, s nemsokára az evolúció elméletének utolsó hiányzó láncszemeként fogja elismerni a reinkarnációt. Újraszületés nélkül az egyénnek egyáltalán nincs módja arra, hogy teljes fizikai, intellektuális és spirituális fejlődést valósítson meg.

Az élet három állomása:

  1. Az ember saját természete feletti uralom, avagy önuralom
  2. Önismeret
  3. Az ember önmagára való ébredése

A halál utáni asszimiláció folyamata eltarthat néhány évig vagy évszázadig, ami után az élni vágyás visszahoz minket erre a földre. Mi választjuk meg a szüleinket. Méghozzá azért választjuk őket, mert bizonyos tulajdonságaik, jellemvonásaik és lelki hajlamaik vannak, melyek hasonlóak a sajátjainkhoz, s általuk még egyszer megjelenünk az élet küzdőterén, hogy fejlődésünk tovább folytatódjon. Ha az élet bennünk megnyilvánuló hét formájában gyengeséget találunk, nincs jogunk kijelenteni, hogy ennek oka a családban rejlik, s hogy örököltük őket. Nem örökölhetünk fizikai vagy mentális sajátosságokat. Szüleinkkel szembeni magatartásunknak mindig hálásnak és tiszteletteljesnek kell lennie, mivel ők vettek szerető gondjaikba, és személyükön keresztül nyertünk bebocsátást ebbe a világba.

A kegyelem első jele az, hogy szüleink közvetítésével egy emberi testet nyertünk el.

A kegyelem második jele a megszabadulás iránti vágy, hogy potenciális isteni természetünk beteljesítésére irányuló szomjunkat olthassuk.

A kegyelem harmadik jele az, ha rátalálunk a megfelelő tanítóra vagy nevelőre, aki segít bennünket küzdelmünkben a tökéletesség útján.

Még ha szüleink számos gyengeséggel rendelkeznek is, az a mi szempontunkból mellékes. Ők is előrehaladnak majd az életük során. Számunkra emberi isteneink maradnak, akik életet adtak nekünk. Soha ne próbáljuk meg rájuk hárítani a saját gyengeségeink miatti felelősséget. Lerázzuk magunkról a felelősséget azzal, hogy öröklésről beszélünk. Az ilyen típusú hozzáállás teljesen passzívvá tesz minket, és megfoszt a cselekvésre irányuló erőnktől. Minden bátorságunkat elveszítjük, hogy egyedül küzdjünk meg vele, s külső segítségtől tesszük függővé magunkat. Az ilyen szemléletmód minden emberi előrehaladásra nézve végzetes. Minél hamarabb szakítunk ezzel a babonával, annál jobban boldogulunk.

Minél előbb bízzuk rá magunkat saját erőnkre és tanuljuk meg, hogy egyedül mi magunk teremtjük a boldogtalanságunkat, s mi szabadíthatjuk meg magunkat belőle, annál könnyebb lesz ez mindenki számára. Ha szüleink azt mondják: „Gyermekem, gyengeséged, hiányosságaid, hibáid ellenére szeretünk téged, és tudjuk, hogy egy nap erős leszel; áldásunk rád, most és mindörökké” – ezeknek a szavaknak felbecsülhetetlen az értékük, s utunkon elkísérnek minket még a síron túl is. Önmagukat beteljesítő szavak ezek. Nézz magadba, és keresd meg, miben vannak hiányosságaid. Vállald fel a feladatot, figyelmesen kutasd az okot, majd tudatosan hozd helyre a bajt.

 

Felhasznált irodalom:           Yesudian: A jóga áldásos ereje